Második fejezet

Szeptember 3, Kedd

zene

Igazából nem tudtam eldönteni, hogy mire keltem fel. Arra, hogy valaki rám ugrik és belepasszíroz az ágyamba, vagy hogy a fülembe ordibál. De abban a percben rájöttem, hogy ki is volt az. A bátyám, Ádám. 
- Te nyomorék, mit keresel itt? - nyűglődtem alatta, de Ő csak nevetett. 
- Gondoltam az első igazi napodon kapsz egy mesébe illő ébresztést - szállt le rólam röhögve, míg én csak utána dobtam egy párnát.
Amilyen gyorsan csak tudtam elkészültem, majd a szokásos kávé ivás után, még megkértem aput, hogy vigyen el ma is a suliba. A suli előtt állt az osztályom nagy része. Még Linda is ott állt közöttük, intett is, hogy menjek oda, de én megráztam a fejemet és besiettem a suliba. Még mindig nagyon furcsa volt ez az idegen környezet. Az osztályban csak Tomi és Bálint ült, így feltűnés mentesen igyekeztem a helyemre. Becsengetésig a zenelejátszómmal szórakoztam, amikor is beléptek a többiek, pár perc múlva a matek tanár követte őket. Zoé hiányzott mellőlem, nem tudtam elképzelni, hogy még is hol lehet második nap. Végül, amikor már a tanár belekezdett volna önmaga bemutatásába, Zoé lépett be az ajtón, holt nyugodtan. 
- Elnézést a késésért - vetette oda angyali mosollyal, majd beült mellém. Értetlenül figyeltem a szőke lány arcát, aki csak rám vigyorgott és kezdődhetett a matek óra. A bemutatkozást csak lerendezte egy névvel. Horváth Ferenc. Hát, elterjedt egy magyar név, az is biztos. Szerencsénkre csak addig jutottunk el, hogy elkezdtük ismételni a tavaly évi anyagot. Kicsit szokatlan volt, hogy eddig a tanárok egyáltalán nem érdekelték hogy is hívnak minket. Magyaron a tanár kedvesen érdeklődött, hogy tetszik eddig a suli, honnan jöttünk stb. Az angol tanárunk is ezzel kezdte, Dr. Christine Smith. Mondjuk furcsa volt, hogy egy magyar szót sem ejtett ki a száján, végig angolul beszélgettünk. Szünetben lementünk a lányokkal a büfébe, és amíg vártunk a sorunkra, Lola és Zoé visongva figyelték a felettünk járó srácokat. Én csak mosolyogva a fejemet ráztam. Egy forrócsokival, két kólával, sajtos rúddal, csokis bismarckkal, és egy szendviccsel a kezünkbe mentünk vissza a terembe, ahol nos, már most második napon meg volt őrülve az osztály, ahhoz képest, hogy idegenek voltunk egymás számára. Még akkor is volt olyan, aki hangoskodott, mikor a tanár már rég bent volt, de aztán hamar elcsendesedett és tovább folytatódhatott az óra. A tanárnő hozott be tesztet, amivel felmérte a tudásunkat és megígérte hogy következő órára kijavítja őket. Szünetben elfogyasztottuk a késői tízórainkat, majd csöngetéskor még a fiúk benn se voltak, de egy magas körülbelül a 30-as éveiben járó férfi jött be az ajtón.
- A nevem Pállfay János, én tanítom a földrajzot és senki ne gondolja úgy, hogy ez csak egy olyan óra, amin lazíthat, mert ez közel sem lesz így, azt garantálhatom - hadarta, majd lecsapta az asztalra a naplót. - Kik a hiányzók?
- Senki nem hiányzik, tanár úr, csak néhányan még nem értek be - mondta Lola.
- Értem, akkor azoknak igazolatlan óra - mondta és amikor kinyitotta a naplót, pont akkor nagy röhögések közepette kivágódott az ajtó. 
- Elnézést - csörtettek be a fiúk oldalukon Linda. 
- Kifelé! -kiabált rájuk a tanár idegesen. Hát így történt, hogy az első földrajz óra 3 diáknak lett megtartva. Miután a tanár kiment, a többiek háborogva jöttek be, hogy már a második napon egy igazolatlannal mennek haza. 
- Ez mégis mi volt? -jött oda hozzánk, ha jól tudom, Atis.
- Ezt hogy érted? -nézett fel rá csokis fogakkal Zoé. Éppen a bismarckjával küzdött. 
- Hát miért küldött ki minket?
- Azt mondta, hogy nem tűri el a késéseket -hajolt oda Lola az első padból.
- F*** - káromkodott. - Ez mekkora egy tetű - háborogva ment vissza a többi sráchoz, akiknek elmesélte az újonnan szerzett infót. A lányokkal a vállunkra véve a táskáinkat, elindultunk a tesi öltöző felé. Az öltöző hatalmas volt, amikor beléptünk pár lány ép öltözött. 
- Sziasztok! -köszöntünk nekik, de Ők épp hogy csak mormogtak egy hello félét. Küszködve próbáltam magamra venni az egyen melegítőt, sok kedvem nem volt egy idegen férfi kedvére ugrálni egy poshadt teremben. Ha már mozgás, akkor inkább maradjunk a táncnál. 
A tanár, miután egy füttyszóval jelezte, hogy be kéne mennünk, bemutatkozott, név szerint, Fekete András. Kinézetre a húszas évei végén járhatott, és én titkon reméltem, hogy nem egy pszichopata, aki állandóan suli köröket futtat. Elég volt ezeket általánosban elszenvednem. Kidobóztunk, ami a várthoz képest nem volt szörnyű. Jó, lányokkal, csak nem lehet az, és nagy csalódottságomra tényleg nem volt az. 
Otthon, anyut találtam, aki az ebédet csinálta. Elmeséltem neki a mai napot, és miután hússzor elmondtam neki, hogy még nem adtak házit, felmentem összepakolni a tánccuccomat és elindultam a tánciskola felé. Ez volt az egyetlen hely, ahol nem ismeretlenek vettek körbe, hanem szinte a családtagjaim.