Első fejezet

Szeptember 2, Hétfő 

 zene

Megint közutálat tárgyává vált ez a nap, hiszen a hét elejét jelentette. Nem is jelentene ez olyan nagy gondot, ha nem épp tanév eleje lenne és nem egy új közösségbe kerültem volna. Reggel fáradtan keltem ki az ágyból, egyáltalán nem voltam hozzászokva a korai keléshez. Már előre féltem a kinézetemtől, pedig még bele sem néztem a tükörbe. A várthoz képest nem volt annyira szörnyű a fejem látványa, így egy kicsit jobb kedvvel vettem magamra a már tegnap előkészített ruháimat. Lent, a konyhában csak apát találtam.
- Jó reggelt - köszöntem álmosan pislogva, miközben megcsináltam a reggeli kávé adagomat. Apu csak biccentett a fejével, mert a laptopjával foglalatoskodott. Megittam a nap indító tejes kávémat, és az anyukám által csomagolt tízóraimat elpakoltam a még szinte üres táskámba. Végszóra apu lecsapta a laptopját.
- Elvihetlek? - kérdezte mosolyogva.
- Az jó lenne - bólintottam hálásan. Felvettem a vállamra a táskámat, majd egy utolsó pillantást megengedve magamnak a tükörbe, siettem ki a kocsifelhajtón türelmetlenül váró apuhoz. Az iskola kocsival mindössze öt percre volt, ami nekem annyit tesz, hogy csupán majd 10 percet kell gyalogolnom, ha apu éppenséggel reggel nem ér rá elfuvarozni a kicsi lányát. Vigyorogva köszönt el tőlem, Ő sokkal jobban fel volt dobódva attól a gondolattól, hogy az egy szem kislánya, már nem is olyan kicsi, hiszen ez az első napja a gimnáziumban. Én csak alapból paráztam, mint mindentől. Utáltam az új dolgokat, mindig valami rossz dolgot hozott a számomra. Tegnap már lehetőségem volt megtudni, hogy hol is lesz az osztályunk az elkövetkezendő négy évben, de azért mégis párszor sikerült eltévednem. Csengetés előtt öt perccel találtam meg végre azt a termet, amiben nagy csönd volt. Hatan már bent ültek az osztályban, két fiú hátul halkan sutyorgott egymással, míg a többi ember vagy az ablakon, vagy a fejéből bámult ki, vagy éppen a padon terült el. Ebből is látszott, hogy nem csak én nem voltam hozzászokva a korai keléshez. Én leültem egy szőke lány mellé. Nem nagyon szóltunk egymáshoz, igazából mindkettőnk meg volt egy kicsit szeppenve a kialakult helyzet miatt. Nyolc óra előtt pár perccel esett be az ajtón a négy fős fiú társaság, akik látszólag már elég jól ismerték egymást. Utánuk az osztályfőnökünk lépett be, akit tegnap már valamilyen szinten megismert az osztály. Végig nézett az osztályon és egy mosoly terült szét az arcán.
- Nos, köszöntök mindenkit az első tanítási napon. Először is, bemutatkozom, Váradi Lajos vagyok, az osztályfőnökötök. Mielőtt belekezdenénk a bemutatkozásba, van egy kis adminisztrációs elintéznivalónk - tette le a zsebkönyvét a tanári asztalra. Erre az osztály zúgolódni kezdett, mindenki úgy volt vele, hogy inkább az, mintsem, hogy magukról beszéljenek több ismeretlen ember előtt. Mindenkit egyesével hívatott ki a tanári asztalhoz, s ez eltartott egy óráig. Volt még hátra három osztályfőnöki óránk. Szünetben nem nagyon mentem sehova, igazából próbáltam túlélni ezt a napot feltűnés nélkül, de a mellettem levő lány eltűnt, így egy kicsit kellemetlenül éreztem magamat, hogy egyedül ülök ott hátul. Nem sokkal később visszaért, kezében egy doboz kólával amit elém le is rakott. Félénken néztem fel rá, egyáltalán nem értettem, hogy ezzel most mi a célja. Kedvesen rám mosolygott, ami annyit tett, hogy ez az enyém.
- Um.. köszönöm szépen - vettem a kezembe a dobozt egy kicsit elvörösödve.
- Amúgy a nevem Abonyi Zoé - mosolygott rám.
- Az enyém Kurucz Flóra - motyogtam a doboz tetejéről leszedve a nyitó fület, ami kifutva szinte beborította az egész padunkat. Remek, nem is én lennék. Egy darabig szinte döbbenten néztem, ahogy beborítja a padot kóla, majd szinte percre pontosan egyszerre szakadt ki belőlünk a nevetés, ami persze a többiek figyelmét is felkeltette. Többen felénk kapták a fejüket, és elkezdtek röhögni, de az egyik lány elölről odajött hozzánk egy tízes zsepivel. Nevetve fogadtam el, és töröltük fel Zoéval a tócsát. Az osztályfőnök miután bejött, és észrevette mi folyik hátul, csak ennyit mondott:
- Szerintem én nem akarom tudni, hogy mi folyik ott hátul már az első napon - meredt felénk, mire mi kuncogva fordultunk egymás felé. - Akkor a bemutatkozás. Kezdjük névsorban - vette elő az osztálynaplót. - Abonyi Zoé - olvasta fel a mellettem ülő lány nevét, aki fel állt a helyéről.
- Abonyi Zoénak hívnak, Debrecenben élek, 16 éves vagyok, nincs testvérem, és szertornász vagyok, amiért egy évet ki kellett hagynom. Azt hiszem ennyi - gondolkozott el egy pillanatra, majd visszaült a helyére.
- Jó, akkor ne menjünk névsor szerint, kérlek folytasd a bemutatkozást - nézett rám az ofő. A torkomon akadtak a szavak, azt hittem, hogy még lesz időm kicsit felkészülni a bemutatkozásra. Torok köszörülve kezdtem bele.
- Kurucz Flóra a nevem, 15 éves vagyok és táncolok. Van egy bátyám, én is Debrecenben élek. Ennyi - zártam rövidre az ismertetést. Váradi bólintott, majd ránézett a mellettünk ülő fiúra.
- Kőrösi Tamás vagyok, de csak Tomi. Debrecenben élek, 15 éves vagyok, ennyit rólam - vonta meg a  vállat, majd ledobta magát a székre. A tanárnak már kérnie sem kellett, a mellette ülő fiú már fel is állt, és bele is kezdett:
- A nevem Hajdú Bálint, 15 vagyok, itt élek, és motorozok - ült le, s vele együtt párhuzamosan az előttük ülő srác felállt.
- Menzinger Attila vagyok, de Atisnak szólítanak általában. 15 éves vagyok, gitározok egy bandában.
- Molnár Dani vagyok, focizok és 15 vagyok - hadarta el, majd visszapattant a helyére.
- Lőrincze Marcell vagyok, de mindenki Marcinak hív. 16 vagyok, deszkázom, és kézizek - ült le, majd a mellette ülő barna hajú srác következett.
- Németh Balázs vagyok, ennyi - ült vissza a szőkés barna hajú srác mellé, és beszélgetésbe kezdtek.
- Kiss Lindának hívnak, most töltöttem a tizenötöt nyáron, és atlétika az életem - mondta és végül az utolsó osztálytárs bemutatkozása következett.
- Sebestyén Lola vagyok, 15 éves és színészkedem - fejezte be. Az osztályfőnök bólintott, és pont csengetésre fejeztük be ezt az egészet, így a fele osztály már kint volt a teremből. Csak mi nem, lányok. Linda és Lola odahúzták a széküket a mi padunkhoz és bár először kicsit zavartan, de beszélgetni kezdtünk. Úgy általánosságban mindenről. A kedvenc filmjeinkről, zenéinkről, sztárjainkról. Mint négy átlagos tinédzser.
A másik kettő órában kikaptuk az idei tankönyveinket, papírokat, amiket haza kellett vinni a szülőknek, na meg egy kis füzetbe a házirendet. Persze, a fiúk amint meglátták, hőzöngeni kezdtek és félhangosan meg is jegyezte, a mellettünk ülő Tomi, hogy amint kilép az iskola kapuján felgyújtja. Hát, ha mázlija volt, akkor az osztályfőnök ezt nem hallotta meg. Hazafele menet kiderült, hogy Zoé és Lola csupán csak pár utcával lakik arrébb mint mi, Lindáék pedig most költöztek a felettünk levő utcába. Éljen a kertváros!
Anyuék persze szokás szerint nem voltak otthon. Már hozzászoktam ehhez, így a tegnap ebéd maradékot megmelegítve, felmentem a szobámba, hogy leülhessek a laptopom elé. Volt 6 ismerősnek jelölésem. Úgy látszik, nem csak nekem az első dolog, hogy amint hazaérjek, gép elé üljek. Zoé, Linda, Lola, Tomi, Bálint és "Egy Partyarc". Az utóbbit inkább mellőztem. Hallottam, ahogy anyu hazaért, így a netezést abbahagyva, rohantam le a konyhába, hogy mesélhessek neki és neki álljunk bekötni a könyveimet. Innentől pedig mehetett az izgulás az igazi tanítási nap miatt.